Párban szép az élet, hát, még ha egy bankigazgató (Egy, kettő, három…) és egy színházigazgató (Az ibolya) édes-sanyarú sorsát vetheti össze a közönség egy este, egy színpadon, két előadás során. De messzire menő következtetéseket nem kell levonni: mindkét hős (és holdudvara) magáért beszél, mindkét történet egy-egy „napi bölcselet”, rácsodálkozás a karrierre, hatalomra, és nem utolsó sorban a szerelemre, azóta sem változó világunkban. Mert ami változott, az „csak” a stílus, kérem szépen, s habár a mai elegancia csupán egy fényes gomb egy száz évvel ezelőtti frakkon vagy zsaketten, az igény megmaradt. S ezzel együtt a problémák megoldásával járó édes-bajos küzdelmek is.

„Az elnök úr igazán büszke lehet arra, hogy „így” rendelkezésére áll úgyszólván az egész emberiség.”

„Kedves öreg barátom… az, amit maga az egész emberiségnek nevez, az szégyellje magát.”

 Az ibolya

Mi sem természetesebb egy színházban, minthogy időnként női kóristákat kell felvenni egy készülő operetthez. Nem is keveset, nyolcat-tízet. A meghallgatás persze nem csak az énektudásra összpontosít, fontos a személyes háttér, a motiváció, és a jellem kifürkészése is. Ez a dolga az Igazgatónak, aki tiszta lelkiismerettel, és kigyúrt erkölcsi magatartással lát munkához. Vagyis, a felkínálkozás, ami történhet en face (pofába, arcátlanul), vagy átgondolt és kikezdhetetlen női ravaszsággal, nem biztos, hogy a jelentkező hölgy malmára hajtja a vizet. Sőt. Az unalomig megélt próbálkozások, horribile dictu, még az igazi tehetséget is sarokba szorítják, azaz kitessékelik a direktori irodából. De azután, talán a terhet megosztandó, megjelenik a szerző, és egy szerepcserével magára vállalva a „kasztingolás” ódiumát, azonnal szerelembe esik Ilonkával, az egyik szerény, de öntudatos jelentkezővel. S ha a kör itt nem is zárul be, a tanulság levonható: légy szerény, mint az ibolya, akit… Függöny?