A Portugál az elmúlt évek legsikeresebb kortárs magyar színdarabja. Film is készült belőle, több nyelvre lefordították, volt olyan év, amikor hat színház is egyidejűleg műsorán tartotta.

Vannak helyek, ahol áll az idő. Ezeken a helyeken is élnek emberek, olyanok, mint te, vagy én. Áll bennük az idő. Persze, vannak vágyaik, álmaik, mégis valahogy megrekedtség van a lélekben. Lecsúszott, kisiklott, gödör fenekén tengődő életek. Kapaszkodók nélkül. De mélyen, a lélek valamely eldugott sikátorában még ott pislákol halványan egy szikra. Az életrevalóság szikrája, a megoldások szikrája, az álmok szikrája, az elvágyódás szikrája ez, az elindulásé, az elutazásé.

Irgácson is áll az idő. A helyi kocsma az egyetlen közösségi tér, találkozások helye. E kocsma lakói, e megrekedt közösség tagjai, mind-mind várnak valamire, vágynak még, de a tettek rendre elmaradnak. Az ex rendőr, az állandóan részeg feleség, a kicsi pénzért bármire hajlandó helyi „business man”,  a hitét vesztett pap, a fiatal lány, aki már nem reméli a szerelmet, az anya, aki a kocsmát vezeti, az elvált nő, akinek a gyerekét agyba-főbe veri a volt férj. Emberek, akik magukba süllyedtek. Akik az alkohol ködös sötétjébe temetkeztek. Akik csak a szavak szintjén hoznának változást, akik a tehetetlenség csapdájában tengődnek… Aztán belép a kocsma ajtón egy reménysugár, egy jelző fény, egy alkalom, egy lehetőség, egy felébredés, egy kiút, egy megújulást sejtető szikra… De vajon igaz ebből bármi is? A remény létezik még? A hit visszatér a lélekbe? Az idő rozsdás fogaskereke elkezd végre kattogni? Létezik az út, amely elvisz innen bennünket? Elérünk valaha oda, ahol mindig süt a nap? Láthatjuk az óceánt, ami összenőtt az éggel? Eljutunk valaha Portugálba? Vagy a hiú ábrándok visszalöknek minket önmagunk sötét csapdájába?
 

Az előadás ebben a megrekedt idősíkbeli kocsmában játszódik. Mi, a nézők nem szemlélői vagyunk a történéseknek, hanem részesei, mert olykor mi magunk is ebben a megállt időben, ebben az alkoholgőzös világban, a saját tehetetlenségünk csapdájában élünk…