|
|
|
 |
|
|
|
|
|
Budaörsi Latinovits Színház
2019. május 22.
Jó, hogy vége a hetvenes éveknek
Szocializmus, alkoholizmus, értelmiségi létbizonytalanság, toxikus családi környezet. Ezeket a témákat dolgozza fel Enn Vetemaa drámája és Böröndi Bence budaörsi rendezése. Puskás Panni kritikája. Meglepő, hogy egy fiatal rendező a Vacsora öt személyre című észt drámát akarja színre vinni. A szöveg ugyanis nagyon erősen kötődik a benne megjelenített korhoz, vagyis a hetvenes évek szocialista Szovjetuniójához, így igen erős dramaturgiai változtatásokat kellene eszközölni rajta ahhoz, hogy a benne felvetett problémahalmaz egyik fő gócpontját időtlenné tegyük. Böröndi Bence rendező és Kovács Kristóf dramaturg ugyanakkor nem is tesz kísérletet erre, ők a hetvenes évekről akarnak beszélni, ami – valljuk be – Észtországban és Magyarországon nem sokban különbözött egymástól, ezért aztán nincs is semmi, ami Enn Vetemaa darabjában külön magyarázatra szorulna számunkra. A kérdésem az, hogy mi közünk nekünk ma a hetvenes évekhez. Félreértés ne essék, nem arra vagyok kíváncsi, hogy egy olyan rendezőnek, aki nem élte át azt az időszakot, mi köze lehet a hetvenes évekhez – úgy gondolom, nagyon is sok, sőt, az ő látásmódja új perspektívát mutathatna a korszak értelmezéséhez. És valószínűleg ez lehetett volna az előadás tétje is: meglátunk-e bármi új, eddig számunkra ismeretlen részletet, amely megváltoztatja a rendszerváltás előtti időszakról alkotott képünket.
És létezhet a jelenből való értelmezésnek egy másik, kevésbé történeti, mint inkább politikai vetülete. Sokan gondolják úgy - olyanok is, akik megélték a korszakot -, hogy a jelen politikai környezete és hatalmi diskurzusa erősen rímel a rendszerváltás előtti időszakéra, hogy hiába a demokratikus berendezkedés majdnem három évtizede, valójában nem változott semmi, újratermeltük saját elnyomatásunkat.
Böröndi Bence rendezése a két opció közül egyiket sem választja a dráma anakronizmusainak kiküszöbölésére, aminek következtében egy színes-szagos retro-előadáson érezhetjük magunkat. A rendezőt inkább az alkoholbetegség és a család mint kényszerítő tényező érdekelte, és ezek valóban időtálló kérdések. Ugyanakkor Enn Vetemaa darabjában nem értelmezhetők a politikai háttér nélkül, amely korlátokat szab a szereplők életének, és úgy tűnik, ez az a probléma, ami generációról generációra az alkoholizmus formájában öröklődik apáról fiúra.
A díszlet precízen megkomponált realista tér (tervező: Hajdu Bence), egy hetvenes évekbeli lakásbelsőt látunk színes, felfújt üveghallal, pálmafás poszterrel, piros műbőrfotellel, dísztányérokkal. Vannak szobanövények is, az egyik félig elszáradt már, és ez nagyon szépen mesél az itt lakók depressziójáról. Akárcsak a feleséget, Kadrit játszó Páder Petra arca, aki már akkor egy fotelben kuporog a színpad baloldalán, amikor elfoglaljuk a helyünket a nézőtéren. Mint gyorsan kiderül, részeges férjét várja haza (Lengyel Benjámin e.h.), akinek a szülei vacsorára érkeznek majd hozzájuk.
A fiatal generációt alakító színészek alapvetően lélektani realista játékmódot hoznak, ahogy a férj barátját, Martot alakító Chován Gábor is. Ezzel szöges ellentétben áll a szülők megjelenítése. Spolarics Andreatúlzásokba eső, állandóan kiabáló, minden mondatot furcsán hangsúlyozó anyósfigurája és Ilyés Róbert pocsolyarészeg, ülni-állni nem képes, folyamatosan röhögő, menyét fogdosó apósfigurája inkább abszurd színházi vonalat képvisel - mintha így ketten a fiatalok időskori karikatúrái lennének. Kadri, hasonló élethelyzete miatt – elnyomott értelmiségi nő, alkoholista férjjel –, talán meg is tudná érteni anyósát, ha az nem merült volna el már régen a környezetének gyártott hazugságaiba, hogy épp ezen problémákat elfedje. A megkeseredett idősebb asszony egyetlen dologban találja csak örömét, és ez Kadri módszeres megalázása. Az egyik legszebb és legkellemetlenebb jelenet az előadásban az, ahol az anyós, aki szakmáját tekintve angoltanárnő, selypegő, affektáló brit akcentussal kezdi vizsgáztatni kutató biológus menyét, aki pár szót is nehezen présel ki magából idegen nyelven.
Miután a helyzet elmérgesedik, mert természetesen elmérgesedik, és Kadri magából kikelve utasítja ki a lakásból férje szüleit, megérkezik Mart, akivel a brigádvezetőből lefokozott mérnök férj délutánonként együtt támasztja a kocsmapultot. Jó hírt hozott, de a veszekedő pár nem hagyja, hogy elmondja, puszta jelenléte tovább nehezíti, a legszélsőségesebb pontig feszíti a légkört: férfi és nő végképp eltávolodik egymástól, az utóbbi a lesben álló Mart karjai közé menekül.
És látjuk a másnap reggelt is, az elválás pillanatát: van egy kép, amikor a házaspár katatón állapotban ül a kanapén, rövid időre megszűnik a realista keret. A mama, a papa és Mart lép a szobába, random mondatokat ismételnek az előző estén elhangzottakból, aztán mindhárman eltűnnek egy-egy szekrényben. Ezzel a jelenettel az előadás lényegében megismétli azt, amiről egész eddig szólt, igen, ezek a problémák öröklődnek, bennünk élnek, kitörölhetetlenek az életünkből, stb.
Drámaírói mellényúlásnak tűnik az előadás vége, amelyben a szerző egy geggel gondolja megoldani azt a bonyolult lelki felépítményt, amelyen egészen addig dolgozott. Kicsit tanácstalan vele kapcsolatban a rendező is, s a színészek is inkább csak túl akarnak rajta lenni. És hogy a hetvenes évek észt Nórája az összekészített ruhahalmot összecsomagolja-e vagy visszateszi a szekrénybe, nem derül ki – én mindenesetre az előbbinek drukkolok.
|
|
|
|
|
|
|
|
| © 2024. - Kisvárdai Várszínház - Theater Online |
