Francia életérzés, elsöprő virtus, ’50-es évek Párizsa. Ide repít minket Boris Vian, élet és halál határmezsgyéjén egyensúlyozó, fékezhetetlen polihisztor zseni, a 20. század európai irodalmának egyik legeredetibb figurája a Tajtékos dalok sanzonjaiban. A négy színészre és kis-zenekarra komponált előadás Vian mozgalmas éveit, sorsának főbb fordulatait, nehezen érkező sikerét és a minden nehézségen felülkerekedő életörömet idézi meg regényeinek szereplői és a kortársak emlékei alapján. A Tajtékos dalok egy szertelenül csapongó színpadi mese, magyarul első ízben felcsendülő dalokkal. A történet - Vian alakjának megfelelő bizarrsággal - a ravatalnál indul, hiszen élete egy gyerekkori szívbetegség miatt mindvégig a halál árnyékában telt. Tudta, hogy keveset fog élni, ezért gyorsan élt. Lázasan, türelmetlenül. Szíve egy moziban állt meg, harminckilenc évesen. Különleges színpadtechnikával, LED-világítással és tükrökkel hozza játékba a rendező a zseni életének főbb helyszíneit, a fiatalkori szerelmek őrületét, a Szabványügyi Hivatalt, a németek által megszállt Párizst, a földalatti mulatók világát, a romokból újáépülő életet, Sartre-ot és körét. Aztán a jazz, Duke Ellington és Miles Davis, a Saint-Germain pezsgő éjjeli világába nyerünk betekintést. Féktelen képzelet, életszomj és önfeledtség, egy vésztjóslóan zörgő szívvel a fiatal mellkasban.