A FÜLEMÜLE ÉNEKE

A fülemüle nem csak egy madár.
A fülemüle nem csak egy ének.
A fülemüle egy szabadon szárnyaló madár éneke.
És még ha a mesebeli fülemüle-lány nem is beszél, mi azért értjük a szívéből áradó melódiát. Már ha nekünk magunknak is van szívünk.
Az ő meséje nem csak a kicsiknek szól, hanem azoknak a felnőtteknek is, akik egy pillanatig szeretnének újra gyermekek lenni.

A bábjátékból kinőtt történet mindannyiunkat a képzelet varázslatos világába csábít, császárok és kisemberek, pojácák és hatalomra éhes ravaszkodók társaságába, akik apró örömök és nagyravágyó tervek közepette tengetik életüket. Mindez egy festményt formáz, amitől előbb elakad a lélegzet, aztán teljesen magával ragad, és te magad is a figurák egyike leszel.

A történet emberekről szól; eszmékről, reményekről és örömökről, igazságról és hazugságról, őszinteségről és hamisságról. Egy végeérhetetlen összecsapás, nyílt háború a jó és a gonosz között, mely elvezet a hőn áhított változáshoz. Amikor pedig a végén be is következik, az annyit tesz, hogy a mese és a mesélő dolguk végeztével távozhatnak, újabb alkalomra várva, hogy feléledjen a bűbáj.

Az élet prózájába, néha felkavarva, ám a legtöbbször megzavarva azt, beszüremlik a költészet, szolgái (énekesek, festők, színészek...) népes kíséretében, akikre csodálatunk jeléül használjuk szép szavunkat, a művészt.

A fülemüle meséje róluk is szól; abbéli vágyukról, hogy örömöt vagy vigasztalást, elragadtatást és ábrándozást nyújtsanak. Egy barátságtalan, közönyös és szenvtelen világban félő, hogy a művészet visszautasításra lel és feledésre ítéltetik.

Vajon milyen volna elképzelni, ahogy a színház éterében fölszáll a remény, az öröm és az elragadtatás himnusza? Hát nem lenne szép?

Traian Savinescu – az előadás rendezője