Kinek nincsen háza, már nem épít magának.
Aki most magányos, mindétig az marad,
felébred, olvas, tolla levélen szalad,
s az allén kóborol hosszú éjszakákat
törékeny lombú, őszi fák alatt.

(Rilke: Őszi nap)

Charlotte, az anya és Eva, a lánya hét év hallgatás után találkoznak egymással. Akár akarják, akár nem, kénytelenek végigbeszélni közös dolgaikat. Feszítő kérdések sorakoznak kettejük viadalában: tudunk-e odafigyelni a másik emberre, vagy ez az odafigyelés a másik szempontjából már nyűg és gyötrelem? Nem késtünk-e el a másik iránti szeretettel és figyelemmel? Tudunk-e bocsánatot kérni, s meg tudjuk-e bocsátani a másiknak a felismert vétkeket? És aztán hogyan tovább?