A magyar irodalom állócsillaga, igazi költői bravúr, huncut, kócos remekmű – csak néhány vélemény Csokonai Dorottyájáról, amelyet rengetegen ismernek, mégis viszonylag ritkán játszanak a magyar színházak. Egy Dorottya-bemutató mindig kuriózum, s különösen az, ha épp a költő születésének 250. évfordulóján kerül rá sor!

A Dorottya nemcsak szellemes, vagány, csavaros komédia a férfiak ellen fölkelő, elhanyagolt és dühös dámákról, hanem korának talán legmerészebb társadalomkritikai kiáltványa is. Gondoljunk csak bele: egy az arisztokrata mecénások kényétől is függő csepűrágó költő hogy veheti magának a bátorságot a 18. század végi Magyarországon, hogy az úri osztály léhaságát a szájára vegye? Ehhez nem kis bátorság és pimaszság kell! De Csokonai vallomása a kor rongyrázó uracskáiról csupán egy a mű sok-sok rétege, üzenete közül. Mert a Dorottya szerelmi vígeposz is; minden sorából a legcsodálatosabb emberi érzelem dicsérete sugárzik. Ugyanakkor a Dorottya a szabadság és az egyéniség himnusza is; arra ébreszti rá főhőseit, a pártában maradt, öregecske dámákat, hogy bizony mindenkiben lakozik egy belső szépség, csak fel kell fedezni, fel kell ébreszteni azt. Mindannyian egy Istenség képmására teremtettünk, szépségünk is tőle származik tehát. Gyönyörű üzenet ez és kortalan – ma ugyanúgy érdemes elgondolkodni rajta, mint 250 évvel ezelőtt.

A Budapesten régen látott Dorottya most parádés szereposztásban, Nagy-Kálózy Eszter jutalomjátékával látható!