„Valóban játék, csaknem súlytalanul könnyű, fordulatos, megállás nélkül, folyton mozgó és mindenekfelett példátlanul mulatságos. Az első pillanatban megfogja a nézőt, játszik vele, érdeklődésre kényszeríti, mulattatja, nem ereszti ki a kezéből egy másodpercre sem, nem enged neki pauzát, föleszmélést és a végén útravalót küld vele: azt az emléket, hogy kitűnően mulatott.” (Schöpflin Aladár: Játék a kastélyban – Molnár Ferenc „anekdotája” a Magyar Színházban. Nyugat, 1926.)

„…Mert Molnár művész volt. Ezt, aki nem teljes elvakultsággal ítélt róla, még ha ellenezte is útját, ideáljait, módszereit, elismerte. Igaz, a játék  művésze volt: igaz, a szociális mondanivalót sosem tekintette fontosnak, s nemegyszer határozottan tagadta, mindig jobban érdekelte a szellem játéka – akár öncélú szellemesség formájában is-, mint a társadalom, az osztályok vagy éppen a politikai eszmék mozgása. De annak a drámatechnikai vonalnak, amely  Scribe-Sardou-val indul el, valóban ő a legérettebb gyümölcse, technikai kiteljesítője; a magyar színpadi dialógusnak előtte soha nem látott fokra fejlesztője.” (Nagy Péter: Drámai arcélek)