Eredetileg senkit nem akartam kiemelni, de az első felvonásban Bőröndi Bence annyira kitett magáért, hogy őt muszáj. Tegnap este a Liliomfi bemutatójára mentünk el, a Budaörsi Latinovits színházba. Minőséget kaptunk, nagyon jól szórakoztunk.

Amikor az ügyelő szólt, hogy nem az első ajtón, hanem hátul kell majd bemenni a nézőtérre, örültem. Biztos megint kitaláltak valami érdekeset, mint legutóbb a Hazatérésnél, ahol az eredeti színpad volt a nézőtér. (Azóta már csak a Sanyi és Arankában játsszák.) Tegnap este a Liliomfi bemutatójára mentünk el, a Budaörsi Latinovits színházba.

Fotó: Borovi Dániel

Engem már azzal megnyertek az alkotók, hogy az épület szocreál nagytermét egy paravánnal négyszögletesre kerítették, ódon hatású ajtókat és ablakokat festettek rá, és akár egy divatbemutató kifutóját, úgy ültük körül, mi nézők, a keresztben elhelyezett két, hosszú pallóból álló színpadot. A színészek így olyan közel voltak, hogy a leghátsó sorból is csak nyújtózkodni kellett volna egy kicsit, hogy megérinthessük őket. Néha pedig fel-feltűntek a paravánon kivágott ablakokon bekukucskálva, és egyszer a paraván tetején is.

A darab történetét szerintem mindenki ismeri, hiszen a magyar irodalom kiemelkedő műve Szigligeti Ede vígjátéka, amit 1849-ben a legenda szerint mindössze két délután alatt írt meg. Játszották is jó párszor, híressé azonban mégis csak Makk Károly 1954 (!)-ben készült filmje tette, a fiatal Darvas Ivánnal és Krencsey Mariannéval a főszerepben. Nemrégen ismételték az egyik tévécsatornán. A szünetben egy ismerősöm el is kezdte a budaörsi előadást összehasonlítani vele, de ne, nem szabad! Az akkor készült, ez meg 61 évvel később. Az film, ez színdarab. Ha már hasonlítgatunk, akkor inkább a rendező, ifj. Vidnyánszy Attila híres papájának, a Nemzeti Színház direktorának a feldolgozásával kellene, hiszen ő szintén műsorra tűzte 2013. októberében (Aki ott volt tegnap a nézők között.). De inkább ettől is tekintsünk el, mert nem lenne méltányos. Szorítkozzunk tehát arra, hogy milyen a Budaörsi Latinovits Színház vadonatúj előadása!

A rendező így harangozta be a múlt héten: „Teljes mértékben le tudtuk volna fordítani saját magunkra, át tudtuk volna írni az egészet saját nyelvünkre és habitusunkra, mégis azt gondoltuk, hogy nem szabad ezt a darabot lehozni a földre, hanem meg kell hagyni, hogy egy derűs, játékos lebegés legyen az egész.” Azt is elmondta, hogy a Színművészeti Egyetem frissen végzett és jelenlegi hallgatóival fogott össze, hogy eleget tegyen Frigyesi András, a budaörsi színház igazgatója felkérésének. Vecsei H. Miklós „átírta, fúrta, faragta a szöveget” (a vájt fülűek számára például az éppen játszó színészekről csempészett be aktuális információkat, amin a bemutatón a pályatársak és ismerősök jókat derültek), illetve Kovács Adriánzeneszerzőt vonta még be. A szerelmes fiatalokat, a „teátristákat” tehát az egyetemisták közül válogatta, és az új budaörsi társulat három tagja, Spolarics Andrea, Ilyés Róbert és Bregyán Péter kapta az idősebbek, Szilvai Tódor, Kamilla a nevelőnő és az id. Schwarz szerepét. Hihetetlen, hogy mit bohóckodtak össze, megmutatták, hogy - a szó legpozitívabb értelmében - ha kell, remek ripacsok.

A fiatalok pedig azt mutatták meg, hogy mit tanultak az elmúlt években a színművészetin. Szó szerint. Erre épült ugyanis az egész este, a különböző karakterek viccesen eltúlzó megformálására. Nem csak Liliomfi bújt a szerepe szerinti álruhákba, hanem Kiss Andrea (Mariska, a nemes kisasszony),Rujder Vivien (Erzsi a fogadós lánya) és a fiúk, Szabó Sebestyén László (Liliomfi), Bőröndi Bence (Szellemfi), Figeczki Bence (Gyuri a pincér), Vecsei Miklós (ifj. Schwartz) szintén. Egyrészt a nevesített szerepeikben üdék és aranyosak voltak, másrészt végig statisztálták az előadást, és még a szünetben se „estek ki a karakterből”, mert „vándorszínészekhez” méltóan mulattatták a közönséget, és aki biztatásukra se ment ki pisilni, azt sörrel és lila hagymás zsíros kenyérrel kínálták. (De aki kiment, az is kapott a folyosón.) A szünetben jött be a színtérbe a négytagú cigányzenekar is, előre megteremtve a második felvonáshoz a korabeli fogadók hangulatát, sőt nótát is lehetett tőlük – igen, a szünetben – rendelni.

Eredetileg senkit nem akartam kiemelni, de az első felvonásban Bőröndi Bence annyira kitett magáért, hogy őt muszáj. A bejáratnál is ő fogadott, kerek, sötétüveges szemüvegben, 160 évvel ezelőtti divat szerint beöltözve, és amikor megkérdeztem tőle, hogy miért a fején van a kalap és nem a kezében, nevetve vette a célzást hogy rendben, dobjak bele aprót, ha akarok. Akkor még nem tudtam, hogy félórával később szinte meztelenre vetkőzik előttünk a színpadon (egy vékony, fekete selyemanyagból készült ujjatlan és rövidszárú kezeslábast adtak rá a tejfehér bőrű, enyhén kerekidomú fiúra), és úgy játszotta el Szellemfi nagy monológját. Átváltozott és megint átváltozott, szóval gratulálok. Nekem ő volt az este igazi főszereplője. De gratuláció a rendezőnek és a többieknek szintén.

S egy apró kritika így a végére: az egyben, szünet nélkül eljátszott második és harmadik felvonásban az első felvonáshoz képest az előadás olykor-olykor túlságosan lelassul (természetesen nem a börleksz- és filmszerűen, direkt lelassított jelenetekre gondolok), egy-két percre már-már unalmas, de szerencsére újra és újra és a végére lendületet kap. A végét pedig nem is egészen értettem, Szigligeti eredeti szövege egyszerűbb, „happy end”, itt nem.  Ahogy a stílusok szándékos keveredése és néhány kifelé beszélés a darabból a mának, sem volt számomra mindig indokolt, ha csak azért nem, hogy a színészek még jobban megmutathassák sokoldalúságukat. De hát ennél több bajom, bajunk ne is legyen!