Mit öröklünk a családunktól? Recepteket, szokásokat, mondatokat, hallgatásokat. Kemény kezeket, félbehagyott öleléseket, szeretetet, amit sokszor kritikának álcáznak.
Az Alíz mindig csak a körmét rágja egy fiatal nő története: a múlt generációi egymásra rakódnak benne, mint egy örökölt nyelv, amelyet mindenki beszél, de senki sem ért igazán.
A nagymama meséi királyfikról és meggylevesről szólnak. Az anya a túlélés nyelvét beszéli: hogyan kell keménynek lenni, hogyan kell rendes életet élni. Az apa szeretni próbál, de szavai folyton kritikává torzulnak. Alíz pedig valahol a családi elvárások és a saját vágyai között reked. Fél attól, hogy se megfelelni nem tud, se jobban csinálni. Próbálja visszavezetni a kezdetekhez, a legelső keménységig a szálakat, de lehetetlen. Már nem beszéljük ugyanazt a nyelvet, úgy látszik. De ha én törekszem rá, a másik miért nem? A másiknak ez nem fontos? Hát csak én akarom, hogy ez működjön? Ki fogja elmondani, hogy lehet máshogy? És főleg: ki fogja elmondani, hogy hogy kellene?