A szerző szava

A Parasztopera zeneileg és tematikusan is egy sajátos magyar melódiára épül, egyfajta önpusztító szenvedésre a világ fölött, amely ebben a pillanatban minden folklór és etnikai őrület melódiájává és lényegévé válik. Mindannyian magyarrá válunk, sírva örülünk, nevetve gyászolunk. Pintér Béla a maga módján a magyar, azaz budapesti színházi élet zsenije. Író, rendező, koreográfus és előadó egy személyben. Úgy gondolom, ő az egyetlen, aki a mai időkben is fenn tudott maradni, amikor a magyar független színházi szcéna szinte teljesen eltűnt. Neki sikerül életben tartani a saját színházát, amit a közönség látogat és finanszíroz. Előadásaira alig lehet jegyet venni. Kritikus, fájdalmas és költői. A Parasztopera blaszfémia az opera és az álművészet egésze felé, miközben ugyanazokat az egyetemes értékeket sorakoztatja fel és közvetíti, mint a nagy művészet. Olyan időkben, amikor az etnikai hovatartozást a nemzeti identitás lényegének, a nemzeti vagy vallási identitást pedig valamiféle legfőbb hatalomnak tekintik. Csakhogy ő ezt népies, szabadságszerető és misztifikációtól mentes módon teszi, kimondva az igazságot, nevetve másokon és saját magán is.

Képmutatók vagyunk? A társadalmunk képmutató? Igen. Elrejtjük a múlt bűneit? Igen. Terhet rakunk minden jövőbeli generációra? Igen. Gyűlöljük egymást? Gyűlöljük. Boldogtalanok vagyunk? Azok vagyunk. Probléma az, ha a boldogtalanságunkról beszélünk? Probléma. A társadalmunk, a hatalom, a politika, az állami és társadalmi infrastruktúra promiszkuitív, vérfertőző? Az. És amikor mindezt végiggondoljuk és szembenézünk vele, nem jön-e a nyelvünkre ez a mondat: „Édesanyám, drága anyám, miért szültél engem?” Dehogynem.

URBÁN ANDRÁS, rendező

Urbán András, színházi rendező, 1970-ben született Zentán. Még tanulmányai előtt, 17 évesen megalapította első színházi műhelyeit és az Aiowa társulatot. Alapítója a nemzetközi színházi fesztiválnak, a Desiré Central Station-nek. A középiskola után az Újvidéki Művészeti Akadémián kezdett rendezést tanulni Vlatko Gilić osztályában. A kilencvenes évek közepén megszakította tanulmányait, amelyeket öt évvel később folytatott Bora Drašković osztályában. A 21. század elején a szegedi MASZK támogatásával és saját társulatával független színházi előadásokat kezdett készíteni. 2000-ben diplomázott, majd öt év múlva a szabadkai színház igazgatója lett. 2005 óta a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója. Rendezői pályája során többek között Büchner, Shakespeare, Dukovski, Arrabal, Beckett és sok más szerző műveit vitte színre, az egész volt Jugoszlávia területén dolgozott. 2009-ben elindította a Desire Nemzetközi és Regionális Kortárs Színházi Fesztivált. Dolgozott Újvidéken, vezetett műhelyeket Romániában, több mint 40 darabot rendezett Niš, Újvidék, Belgrád, Szeged, Bitola, Ljubljana, Berlin, Kolozsvár, Várna és más városok színházaiban. A Zetski dom Királyi Színházzal 2016-ban kezdte meg együttműködését.